„A szociológia az életnek és környezetének kölcsönös alkalmazkodásáról szóló tudomány. Az elmék társulása külső formákat és viszonyokat teremt. Az elmék saját társulás-módjaikra visszahatnak és a társulás, mit meghatározott módok jellemeznek, és mi szerves formákhoz alkalmazkodik, így minden egyénre társas környezetté, a tudat és külső természet körét áthidaló közeggé válik. Ettől kezdve a lelki élet egyenesen a társadalomhoz alkalmazkodik és igazodik. Az azon túl levő nagyobb világhoz alkalmazkodása közvetett s a társadalmon át történik. A társadalom lesz rövidesen a „külső állapotoknak” egy speciális és legfontosabb részévé. A környezet többi részénél gyorsabban és mélyebben okoz kedvező „belső állapotokat” a társult egyénekben. Rokonérzést és erkölcsi természetet teremt, képességet az élvezetre s hatalmat az absztrakt gondolatra és beszédre. Idővel ezek a lelki hatalmak visszahatnak a társadalomra. Annak tudatában, hogy társas viszonyaik az ő legfontosabb védelmét, segélyt, élvezetet és fejlődést adó eszközeik, az egyének igyekeznek őket fenntartani és tökéletesíteni. A társadalom egy tudatosan és növő kiterjedésében tudatos tervezés termékévé válik. Az érzésekből és gondolatokból nőnek ki a megfontolt és szándékos társulás-formák. Tehát a társas tevékenységek és viszonyok mind jobban belső állapotok külső termékeivé válnak.” Mondotta Franklyn Henry Giddings „A szociológia elvei” című könyvében mely 1908-ban került kinyomtatásra. 
Az ember tehát születésétől fogva szocializálódik, melyre Schopenhauer paradigmája adja a legfrappánsabb példát : „Egy hideg téli napon egy csoport sündisznó összebújt, hogy melegükkel védjék egymást a megfagyástól. Hamarosan azonban érezni kezdték egymás tüskéit, ezért ismét eltávolodtak egymástól. Amikor meleget kívánva újból egymáshoz húzódtak, megismétlődött az előző kellemetlenség, ezért a kétfajta kín között ide – oda vándoroltak addig, amíg meg nem találták egymás között azt a távolságot, amely a legjobban megfelelt nekik.”
A szociológia a család funkciójának tartja a termelést, a fogyasztást, a reprodukciót, a felnőttek pszichés védelmét és a gyermekek szocializációját.
Az emberformálás társas folyamatában nyomon kísérhetjük azokat a jelentősebb időszakokat, amelyekben a gyermek útravalót gyűjt a felnőtti élethez, megtanul szeretni, örülni, ragaszkodni, együtt érezni, beletanul az emberi viselkedés követelményeibe, szabályaiba és kitörölhetetlenül belevési a családja és személyes környezete által nyújtott viselkedési mintákat.
Létünk forrása, feltétele, szükséglete és katalizátora a társkapcsolat. Hatásai az emberi személyiség biológiai, pszichés és szociális szintjeinek kialakulásában meghatározóak. Az idegrendszeri érést, a szervi működések zavartalan kifejlődését ugyanazok a specifikusan emberi környezetből származó, személyes érintkezésen alapuló ingerek serkentik, amelyek egyszersmind a lelki rendszer érését, a személyes én kialakulását, a lelki apparátus felépülését szolgálják. Belső lelki rendszerünket külső, társas közvetítésű mintákból építjük fel, így benne mindaz, amely sajátosan emberi, társas meghatározottságú.
A társ jelenléte, a vele való kapcsolat ingere és modellje a szociális tanulás folyamatának. A társkapcsolat működése és működtetése során alapvető emberi élmények és képességek birtokosaivá válunk.
Az emberi lényeget kimunkáló szocializációs folyamatnak azt a gyermekkori szakaszát követjük, amely döntően a család keretein belül zajlik. A gyermeket alakító társas hatások sokaságából (szülők, gondozók, testvérek, kortársak, nevelők, lakókörnyezet stb.) azért emeljük ki a családot, mert ez a legelső, érzelmileg pedig mindvégig a legjelentősebb közösség az életünkben, amely a társas viselkedés és tevékenység szokásrendjébe bevezet. A szülő és gyermek kapcsolat minden későbbi kontaktus alapmintája.
A szülő-gyermek viszonyon, az anya-gyermek kapcsolat kialakulása nagyon fontos folyamat, az anya szeretetének melegében bontakoznak ki érzelmi életünk kezdeményei, ez indítja el és alapozza meg testi, lelki és társas kapcsolati fejlődésünket. Az anyai biztonság, szeretet, elfogadás és védelem hiánya vagy fogyatékosságai miatt a kifejlődő rendszer alapjai károsodhatnak.
A gyermekkori vagy később kialakuló személyiségzavarok nem egyoldalúan, örökletes tényezők eredményeként jönnek létre, hanem társas fejlődésünk egyéni történetének folyamatában és e történések következtében alakulhatnak ki.
Az ezredforduló küszöbén átlépve
az emberiség a hétköznapi életvitel új szokásaira igyekszik rávezetni gyerekeit. Világszerte felismertük, hogy a hétköznapi életvitelünk tarthatatlan. A fenntarthatóság vált az emberiség és a bioszféra közös sorskérdésévé. Eltűnik a sokféleség a természetből, mert egyetlen faj zsarnokként kiszorítja utastársait a Föld űrhajóról. Életviteli szokásaink evolúciós szempontból jövőtlenek, a jelenünket is sötét árnyékba vonják.
A féktelen energiahasználat, a növekvő hulladékhegyek, a levegő és a víz szennyezése, a pusztuló természet, a felmelegedő klíma, a növekvő agresszió, a bűnözés és az etnikai-vallási türelmetlenség a fürgén szaporodó emberiség problémahegyének részei. Az emberiség örvénylő csődbe vezető szokáskészlete a fogyasztói társadalom pazarlásra és féktelen tulajdonlásra csábító kultuszában gyökerezik. A növekvő válságtünetek világszerte kiváltják azokat a védekező reakcióinkat, amelyek e végzetes környezeti válsághatások ellensúlyozására, mérséklésére és végül is megelőzésére irányulnak. Egészségünket, a földi bioszféra minden élőlényét létében fenyegetik civilizációs bűneink, amelyek a hétköznapi életvitelünk következményei.
És ismét előveszem F. H. Giddings 1908-ból származó gondolatait:
Ez „a haladás ára. Az anyagi és értelmi haladás nem csupán jó. A haladás nem csak erőkifejtésbe, de szenvedésbe is kerül. Minden fölfedezés és minden feltalálás megsemmisít bizonyos üzleteket és munkások elbocsátását hozza magával. A társas szervezet fejlődésének minden lépése rég megállapított viszonyokat rombol szét. A haladásnak ezt az árát nem egyenlően adja meg mindenki. Az új módszerek és új elrendezések résztvevői maguk ritkán szenvednek azoktól a bajoktól, miket a régi társasrend lerombolása okozott. Némelyek, akiket a társas vagy ipari változások helyükről elmozdítottak, gyorsan találnak utat új alkalmazásokba. Másoknak nincs alkalmazkodó lépességük. Alacsonyabb életszínvonalra sűlyednek és szerencsétlenségüket sohse teszik jóvá.
A haladás árát néha az erkölcsi és fiziológiai elfajulás adja meg, mit a túlhajtott tevékenység és a törekvés túlságos ösztönzése okoz. Minél nagyobb arányokban történik a haladás, annál súlyosabb ez az ára, minél gyorsabbak a lépések, annál többen hullanak el az útfélen. A haladás, mint a világegyetemben minden mozgásforma, önmagával szemben kihívja a visszahatást.
Az elfajulás az öngyilkosság, az őrültség s a bűnök különböző formáiban nyilvánul, melyek legnagyobb számban a legmagasabb civilizációkban fordulnak elő, ahol az élet feszültsége nagy, vagy azokon a helyeken, melyekről a népesség elvonult s egy bátortalan maradványa küzd a rosszabbodó feltételek ellen. „
Az életvitel a személyes életregényünk része,
olyan tanulási eredmény, amely az adott kultúrákban nemcsak a hagyományok, hanem a spontán és a tudatos nevelő hatások összetevőjeként alakul ki. A környezeti szocializációs folyamatban utódaink megtanulják szüleiktől - elsősorban utánzásos, modellkövetéses mechanizmusokkal -, hogyan viszonyuljanak környezetünkhöz, annak természeti, épített, ember által megalkotott és társas vonatkozásaihoz.
Az elsődleges szocializációs folyamatok során a szülők magatartási mintáját vésik be a gyerekek. Ezek a minták a környezeti értékek, az anyaghoz, a növényekhez, az állatokhoz fűző kapcsolatok, a fogyasztás és a termelés attitűdjei, az élethez és az élőlényekhez kötő viszonyulások. A családi nevelésben a szülők intuitív módon megerősítik gyermekeikben saját értékrendjüket és büntetik a szerintük normasértő, normaszegő megnyilvánulásokat. Gyermekeink környezeti szokásaik által elsősorban a mai felnőtt generáció környezeti értékrendjét követik, annak minden hibájával, ellentmondásával együtt. Ezt a szocializációs folyamatot hatékonyságában csökkenti, működésében megzavarja a családok nevelési diszfunkciója. A családon belüli minta- és értékkövetést ellehetetlenítik a családok válságjelenségei, a megoldhatatlan konfliktusok, a széteső és megbomló családok érzelmi és kapcsolati zavarai. A család szociális és mentálhigiénés egészsége a korai környezeti szocializáció alapvetően fontos feltétele.
Könnyen belátható, hogy a szülők életviteli mintái tartósan és meghatározó módon vésődnek be a gyerekeik szokáskészletébe, még ha azokat későbbiekben az új értékrendet teremtő generáció bírálja és megváltoztatja is. A családokon belüli érték- és szokáskonfliktusok mélyén mind gyakrabban jelentkeznek a környezeti vonatkozások. Ha a mai felnőtt nemzedék általában környezetközömbös, környezetszennyező, a természeti erőforrásokat tulajdonának tartja, életvitelével önző módon a pillanatnyi szükségleteinek él, képtelen a tényleges önkorlátozásra, akkor ez a magatartásforma a gyerekekben tovább öröklődik (szocio-kulturális öröklődés).
A kelet-európai országok modernizációjában
ma fontos szerepet játszó gazdasági növekedés nehezen kezelhető konfliktusokat okoz azáltal, hogy a fogyasztói ideálok összeegyeztethetetlenek a józan önkorlátozást hirdető, az ökológiai szempontból fenntarthatóságot garantáló életviteli modellekkel. Az emberek ma gazdagabbak szeretnének lenni, elsősorban a szó tárgyi értelmében, ami még több árufogyasztást, energia-felhasználást és ezek következtében fokozottabb környezetterhelést jelent. Emellett amíg nem szervül az adott ország az Európai Közösség rendszerébe, addig könnyen válhatunk a korszerűtlen és környezetünkre veszélyes technológiák piacává. A környezetkultúra érdekében önkorlátozást és fogyasztási önmérséklést javasló környezetpedagógia a rendszerváltás hevületében kimelegedett tömegek számára ellenszenvet vált ki azáltal, hogy az emberek a környezettudatos életvitelt azonosítják az egykori gyűlölt szegénységgel.
A környezeti nevelés sajátos szocializációs nyomása konfliktusokat gerjeszt a társadalom különböző értékeket és érdekeket képviselő csoportjai között, és megterheli a felnőtt és a gyermek nemzedék kapcsolatát, magát a szocializációs mechanizmust is. Sohasem tapasztalt generációs bomba ketyeg a mélyben, amelynek töltését a mai serdülők felismerése adja: szüleik felelősek a környezet válságjelenségeiért, a hanyatló egészségállapotért és a társas környezet betegségtüneteiért. A felnőtt normákkal szembeforduló tizen- és huszonévesek indulatai keservesen megnehezítik a környezeti nevelést.
Amint belátható, a környezeti nevelés konfliktusok sokaságát idézi: szelet vet és vihart arat, legkevésbé a szelíd erdei tisztás idillje, inkább csataterek és személyes drámák kavargása.
A környezeti nevelés társadalmi üggyé válik,
amelynek egyik feladata segíteni a különböző csoportok konfliktusainak kezelését. A környezeti nevelés célja a környezettudatos magatartás, a környezetért felelős életvitel elősegítése, hogy fenntartsuk és javítsuk az emberi élet minőségét. Tágabb vonatkozásban a környezeti nevelés a globális bioszféra megőrzését és fenntartását célozza.
A környezeti nevelés kifejezést gyakran a környezetvédelmi, esetenként az ökológiai nevelés szinonímájaként használják, jóllehet az utóbbi általában a természettudományoknak - elsősorban az élettudományoknak - a természeti környezet fenntarthatósága szempontjából való tudományközi megközelítése, amely nem mindig számol az emberi tényezők hatásaival.
A környezeti nevelés a magatartás, a hétköznapi életvitel formálására, megváltoztatására is irányul, ez (is) megkülönbözteti a nevelés minden más formájától. A megfelelő ökológiai kultúrát képviselő életvitel kialakításához nem elegendőek pusztán kognitív hatások és követelmények. Az ökológiai és humánökológiai kultúrát képviselő életvitel egyúttal az egészséges élet és az együttélés lehetősége is.
A nevelési kutatások eredményeinek elemzése azt mutatja, hogy a környezettudatos életvitelt tanúsító személyek ismerik a fontosabb környezeti fogalmakat, az aktuális környezetvédelmi problémákat és tennivalókat, ismerik az adott probléma megoldásához használható cselekvési stratégiákat, hisznek a tevékenységük jelentőségében, elkötelezettek a cselekvésben és gyakorlatuk van az önálló cselekvésben.
A kutatások adatai azt mutatják, hogy a környezet kognitív ismerete a környezetért felelős magatartás szükséges, de nem elégséges feltétele. A környezetvédelmi problémák ismerete, az ezzel kapcsolatos elemző és értékelő képességek, a megfelelő cselekvéssel kapcsolatos attitűdök és értékek is szükségesek az egyéni, felelős cselekvéshez .
Miközben sodornak bennünket a különböző társadalmi minták, lehetőségünk van az életvitelünk tudatos befolyásolására is. Gondolkodásunk, akaratunk és mindennek alapjaként a megfelelő környezeti erkölcs és ökológia kultúra talán visszafordíthat bennünket a zuhanásban.
És ebben a szocializációs folyamatban rá kell döbbennünk arra az egyszerű tényre, hogy környezetünk a Föld nevű bolygó, mely egy család…egy „társas környezet…, amely számtalan emberöltőn át hatott és meghatározta, hogy mely tényezők maradjanak fenn a tudatban s melyek vesszenek, mely erők izmosodjanak meg, melyek gyengüljenek el, mely összetételeknek legyen aránylag biztos egyensúlya, tökéletes összeolvadása , összehangzása, egysége, mit jól egyensúlyozott jellemnek ismerünk…”, és ez a folyamat nem áll meg…állandó mozgásban van… „minden mozgás ritmikus. Eszerint az olyan halmaz, mely veszít is, nyer is energiát, néha többet veszít, mint nyer, máskor többet nyer mint veszít. Egy ideig a társadalom fejlődő változásokat él át, máskor felosztó változások uralkodnak. A szétoszlott elemek közt újabb fejlődés kezdődhetik, mit idővel újabb felosztás követhet ”.
Szép napot kívánok !
Vastag László
Magyarkanizsáról
Felhasznált források :
- www.veveeqe.eoldal.hu
- Franklyn Henry Giddings „A szociológia elvei”
Fordította: Dr. Dienes Valéria 1908
